ZTE-Honvéd 2-1.
A hétvégén sokadszor bebizonyosodott, hogy a csapat súlyos mélyponton van. Hiába volt kitűnő a felkészülési statisztikánk, hiába éreztük úgy, hogy jól igazoltunk, hiába várták az eddig szkeptikusabb szurkereink is lelkesen a beharangozott akadémiás debütánsokat, valahogy mostanára minden a visszájára fordult.
ZTE-Honvéd 2-1.
A hétvégén sokadszor bebizonyosodott, hogy a csapat súlyos mélyponton van. Hiába volt kitűnő a felkészülési statisztikánk, hiába éreztük úgy, hogy jól igazoltunk, hiába várták az eddig szkeptikusabb szurkereink is lelkesen a beharangozott akadémiás debütánsokat, valahogy mostanára minden a visszájára fordult.
Az MTK-pályán nem éreztük a tartást a fiúkban, a Fradi és a Loki ellen viszont egyre javult a performansz, azonban a súlyos MK-vereség és a hétéves elődöntős szériánk elillanása megtörte enyhén biztató fejlődési pályánkat. Az utóbbi két fordulóban csupán egy félidőnyi emészthető játékot produkált együttesünk, az eredményt pedig mindannyian tapasztalhatjuk. Ahelyett, hogy (amint azt a forduló előtt többször gondosan – a legkedvezőbb lehetőséget figyelembe véve - kiszámítottuk) nyolc pontra tanyáznánk a vörös vonal felett, csupán két egységre vagyunk a mocsár horizontjától.
Vezetőedzőnk nyilatkozatának nagy részét megint nem a meccs szakmai értékelése tette ki, hanem a szimpikkel kapcsolatos mérsékelten kínos kérdésekre kellett körmönfont, botránymentes válaszokat fabrikálnia Attilának. Az más kérdés, hogy már lassan mindenki kívülről fújja a meccsről meccsre ismételten megjelenő helyezkedési hibáinkat és egyéb nyűgjeinket („A gólnál rosszul osztottuk el az embereket, nem figyeltünk.” vagy „A héten ismét sérülések hátráltatták a munkát.”), azonban ciki, hogy ismét mi, drukkerek kerültünk előtérbe.
Kétségtelen, hogy klubunk jelen helyzetét nagyban meghatározza a drukker-tulajdonos viszony. Ennél egyetlen fontosabb kérdés van, mégpedig az, hogy éppen van-e pénz (mert ha az van, akkor béke is van, ahogy azt a fényes, de oly távoli 2007-es évben megállapíthattunk). Pénz jelenleg nincs.
Ez pedig azt jelenti, hogy a sikertelen klubműködés ördögi körében üdvözölhetjük magunkat. A tulajdonos a szurkolóra mutat, a szurkoló a játékosra, a játékos a tulajdonosra; és fordítva. A leglogikusabb, amit most tehetünk, az az, ha saját magunk, vagyis a szurkolók szemszögéből figyeljük az eseményeket.
„Hagyományokhoz méltó Kispestet!” – követelte az ultráink által kifeszített drapi, amelyet tulajdonosunk – szánalmas baklövést elkövetve – leszedetett a Szolnok elleni hazai bajnokin (tengerentúli barátunk lenne az utolsó, akire rábíznék egy demokratikus ország vezetését – jönne az államcsíny hamar). Lassan egyébként felmerül bennem a kérdés: jó-e, hogy a magyar focinak patinája, múltja van? Ha ugyanis nem lenne a fényes történelem, talán a mai, kevésbé ideális helyzetben is alázatosak, hűségesek tudnánk maradni a sportág képviselői iránt. (De ez már egy sokkal hosszabb cikk témája.)
Az üzenettel - véleményem szerint - az a probléma, hogy szellemiségét a mögötte álló figurák nem képviselik. Mert a hagyományokhoz méltó Kispesthez bizony a hagyományokhoz méltó, hűséges Kispest-tábor is hozzátartozna. Néhány éve talán egy szurkolói fórumon olvastam, hogy addig nem lesz a Bozsikban néző, amíg nem fogunk a bajnokságért, vagy a kiesés ellen küzdeni. Hát most épp az utóbbi zajlik, mégsem telik meg a szentélyünk, sőt az utóbbi években tapasztalható síri csendet a csapat módszeres verbális püfölése váltotta fel, az interneten pedig megjelentek a tulaj visszás pénzügyi döntéseit tárgyaló blogok, azt a hatást keltve mintha közpénzből gazdálkodna emberünk. Nem arról van szó, hogy egekig kellene magasztalni a spílereinket (és Hemit) a pocsék teljesítmények után, de azért át lehetne érezni a csapat helyzetének nehézségét, azt, hogy a következő nyolc fordulóban minden megszerzett pont aranyat érhet, ugyanakkor minden egyes bekapott góllal közelebb kerülünk a jövő évi szigetszentmiklósi, ajkai vagy kozármislenyi vendégjáték lehetőségéhez.
Egy ilyen vészes helyzetben nem várhatja egyikünk sem, hogy Hemi úr egy nap letérdel elé, könyörögni kezd a „klubbéke” helyreállításáért. Pont az öreg makacssága miatt lenne üdvös, ha mi, drukkerek engednénk, félretennénk a büszkeségünket, és a fiúk mellé állnánk, hiszen ilyen sanyarú helyzetben nem engedhető meg az a luxus, hogy a csapat és a tábor – a tulajdonos politikája miatt – széthúzzon, és végleg elszakadjon egymástól. Együtt talán sikerülne a bennmaradás elérése, vagy végső esetben a hagyományos „kispesterség” vagyis a csapat mellett való feltétel nélküli kiállás revíziója.
