Esik.
Esőben indulok otthonról.
Pont az a fajta idő van odakint, amit pokrócba burkolózva, legfeljebb az ablakon át szoktunk nézni, miközben régmúlt dolgokról beszélgetünk.
Szomorú a kötelesség. A régmúlt hirtelen megelevenedik, a pokrócot sötét ruhára cseréljük, hogy nekivágjunk az esőnek, mert búcsúzni megyünk, egy olyan búcsúra, amiből csak egy van. A végsőre.
Bicskei Bertalant, az embert, a családapát, az edzőt, a barátot kísérjük utolsó útjára. Az embert, aki nem tudott egyszerűen közömbös lenni senki számára, mert mindenki szerette, tisztelte. Az embert, akinek a megjelenése, a léte sohasem ment eseményszámba, az embert, akiről megszoktuk, hogy van, hogy velünk van.
Nagyon fog hiányozni.
Esik.
Esőben indulok otthonról.
Pont az a fajta idő van odakint, amit pokrócba burkolózva, legfeljebb az ablakon át szoktunk nézni, miközben régmúlt dolgokról beszélgetünk.
Szomorú a kötelesség. A régmúlt hirtelen megelevenedik, a pokrócot sötét ruhára cseréljük, hogy nekivágjunk az esőnek, mert búcsúzni megyünk, egy olyan búcsúra, amiből csak egy van. A végsőre.
Bicskei Bertalant, az embert, a családapát, az edzőt, a barátot kísérjük utolsó útjára. Az embert, aki nem tudott egyszerűen közömbös lenni senki számára, mert mindenki szerette, tisztelte. Az embert, akinek a megjelenése, a léte sohasem ment eseményszámba, az embert, akiről megszoktuk, hogy van, hogy velünk van.
Nagyon fog hiányozni.
~o~
Itt ülök egy gép előtt, nézem a monitort, kezem a klaviatúrán, agyamban mondatok cikáznak: hogyan köszönjek el tőled, Bercibá? Kisiskolás voltam, amikor bajnokot csináltál mindannyiunk közös szerelméből, a Honvédból. Emlékszem, emlékeztetnek rá, milyen boldogan rohangáltam a korzó előtt, ünnepeltem azt, amit talán még fel sem foghattam. Eszembe jut Bécs, amikor másodszor vetted át a magyar válogatottat, és egy felejthetetlen mérkőzéssel egycsapásra emberek tízezreit állítottad újra a futballunk mellé. És eszembe jut még annyi minden, pedig én nem is láthattalak védeni, nem szurkolhattam a moszkvai csapatodnak, nem voltam soha játékosod, és talán Pistabá, a Fabulon edzője sem a te módszereid mentén szoktatott minket a játék feltétlen szeretetére.
És most mégis, itt ülök egy gép előtt, nézem a monitort, kezem még mindig a klaviatúrán, és úgy érzem, el kell köszönnöm Tőled. A magam, a blog szerzőinek és olvasóinak nevében.
Nem tagadom, meg-megállok, könnyeimmel küzdök. Nem szabad, Te sem szeretnéd. Inkább egy képpel búcsúznék, egy képzeletbeli képpel, úgy, ahogy azt a pályán illik.
Lehunyom a szemem, és látlak. Ott állsz a Bozsik-stadion kezdőkörében, kissé csapzottan, látszik rajtad a teljesítmény. Mi körülötted a lelátón, és ahogy felnézel ránk, felemelkedünk a székünkről, pillanatnyi csönd, majd valaki elkezd tapsolni. Majd még valaki, és még valaki, később egész szektorok, hogy végül a teljes stadion ott álljon, és percekig ütemesen. Közben Te lassú léptekkel elindulsz lefelé a felezővonal mentén, karodat felemelve integetsz felénk, mígnem eltűnsz valahol a játékoskijáró falai mögött. A stadionnyi ember még mindig ott áll és tapsol, de Te mindezt már csak bent hallod, bent az öltözőben.
Köszönünk mindent, Bercibá!
