Be kell valljam, én tényleg szeretem az emtákát! Nagyfaterom, aki egy életet töltött a Bozsik-stadionhoz közeli Benedek Elek utcában (Liptáktelep!), és aki a nyilvánvaló kispesti kötődése mellett olyan barátokkal is rendelkezett, mint például Ódry Lajos bácsi, szóval nagyfater sok mindenre megtanított. Többek között a foci feltétlen szeretetére (valamint belsővel pontosan és oda rúgni, ahogy azt szeretném).
Lajos bácsi valamivel idősebb volt nála, és a futballban is valamivel többre vitte (nagyfater a KAC amatőrig jutott, miközben Ódry az MTK profija volt a két háború között, majd megfordult Kispesten is), de ez mit sem számított a nyolcvanas évekre, amikor elkezdődött a szocializációm szurkolói része. A Honvédon mindig ott voltunk, és ha a lehetőség úgy hozta, a Hungáriára is kijártunk, ha másért nem, legalább az öregek sztorizgatásai miatt. Nagyfater ilyenkor legalább annyira otthonosan érezte magát, mint a kiskertjében, amikor a krizantémokat gyomlálta. A futballpálya, és az egykori futballisták voltak az ő igazi közege. Én pedig közben szépen, lassan megtanultam kedvelni az MTK-t.
De nyugalom, ezen a pénteken tudom hol a helyem. Tudom, mert a tisztességes embernek egy csapata van, az, amelyikbe beleszületett, és amelyiket majd továbbad a gyermekeinek, hiszen ez a kötelessége, ezt várja el tőle a klubja. Az enyém a Honvéd, ahogy én a Honvédé vagyok. Örökre.
Szóval semmi meghasonulás nincs bennem, hiába a sok kékekért rajongó ismerős, hovatovább kedves barát, ezen a napon semmi sem számít jobban, mint a hazai győzelem, ahogy ez a minumumprogram bármilyen napon, amikor a Honvéd játszik. A hétköznapokon majd bratyizunk, megisszuk a soros söröket, zrikáljk egymást mindenféle fórumokon, de ez most másról szól.
Gondoltuk volna néhány hete, amikor nálunk éppen a szokásos nyáreleji selejtezés közepén álltunk, az MTK pedig éppen feljutott a másodosztály purgatóriumából, hogy öt forduló után mindketten veretlenül állunk majd a tabella elején? Remélni persze remélhettük, de Adewunmi rongyos játékjogát sem tettem volna fel rá egy szabadon választott fogadóirodában. Persze, majd Botis, Sánta, Hajdú, esetleg Németh Norbi nélkül, az ellenfélnél meg egy Lázokkal? Vicc.
És most úgy állunk, ha a többi csapat eredményére vagyunk kíváncsiak, akkor felülről kell kezdenünk a tabella olvasását. Nem fogok hamis ábrándokat kergetni – vertük ugyan az otthon mindig jó Siófokot, a tavaly még negyedik helyért hajtó Diósgyőrt, az EL-ért kaparó Videotont, a Fradit idegenben, és pontot csak a Paks vitt el tőlünk, de azon a meccsen megtapasztalhattuk, mentálisan iszonyat rendben van a társaság, mínusz kettő egyáltalán nem lehet hátrány egy nálunknál talán gyengébbnek tűnő csapat ellen.
Az idényrajton még azt mondtuk, teljen el öt forduló, hogy mondhassunk egyáltalán bármit. Most ezt talán mellőznénk, vagy legalább toljuk el kettővel, és az MTK után következő debreceni túra után kezdjünk el tippelgetni az őszvégi helyezésekre. (Előbbre semmiképp se tekintsünk, elnézve az utóbbi évek téli játékosmozgását.) Hagyjuk tehát lebegve a „hol is állunk” kérdéskörét. Egyelőre.
Foglalkozzunk inkább a meccsel, ami a szó legnemesebb értelmében véve is rangadó. Szarjuk le nyugodtan a tamáskodókat, itt bizony két nagy múltú fővárosi egyesület találkozik egymással, akik nem mellékesen épp az aktuális tabellán is dobogósok. Mi más lehet rangadó, ha nem ez? Tényleg szarjuk le a tamáskodókat, hogy még idény elején vagyunk, hogy még nem lehet látni, ki mennyire lesz elég, mondjuk inkább nekik, öt fordulója mindenkinek volt, másoknál se tudjuk, ne legyen az érv, hogy mi nem leszünk majd jók, de azok igen, akik eddig nem mutattak semmit. Érthető? Köszönjük a figyelmet.
Jó meccset várok. Mert:
1. Mindkét csapat erőlteti a támadófocit, ami vagy sikerül, vagy nem.
Mister Rossi karakánul ragaszkodik a háromcsatáros felálláshoz, a középpályán két támadóbb felfogású játékossal megtámogatva. Garami sem marad el tőle, évek óta variálja a 4-2-3-1-et és a 4-3-3-at, de a három csatár nála is ugyanúgy lemma, ahogy nálunk mostanság, a különbésg talán csak annyi, hogy Kanta egyedül mozgat küzépről és ketten szűrnek mögötte, vagy kap egy társat (esetleg Nikházit).
2. Mindkét edző bátran nyúl a saját nevelésű játékosokhoz
Fene tudja, hogy a szükség hozta így, vagy tényleg ez a megoldás, de Rossi bátran pakolja tele a csapatot fiatalokkal, akik lassan mind közönségkedvencekké válnak. Vécsei hamarosan egyértelműen a középpályánk ura lesz, hogy ennek következtében egyre többen kérdőjelezzék meg Gege szerepét a játékunkban. Vernes egy zseni, felismeri a helyzeteket, jó helyekre mozog, parádésan indul be szélről, nála a helyzetkihasználáson kellene egy komolyabban javítani. Baráth Boti a számára idegen posztot jelentő balbunkóban oktatja a teljes mezőnyt (kivéve a fehérvári Stopirát, de nyugalom, ő is meglesz néhány héten belül). Debreceni évek óta alapembere a védelmünknek, Smiljanic, Botis és most Igjnajtovic mellett szedett már fel annyit magára, hogy Szerethető Sanyibá is számításba vegye a válogatott kereténél. Czuczi Marczi pedig Czuczi Marczi, aki a Paks ellen ugyan hibázgatott, de a Fradiverésből jócskán kivette a részét, miközben rajta keresztül mutatkozik meg igazán, a kispesti szurkolók mennyire tudják szeretni a sajátjaikat. Ahogy az Üllőin rendszeresen felzúgott a neve a vendégszektorból, azt hittem elolvadok a sajtóban. Mámoros.
Közben azt se feledjük, a kispadon olyan nevek várnak bevetésre, mint a csatár Erdélyi, az ördöngős szélső Nagy Geri, Fejes, Nagy Krisztián, Bobálék közül a csatár, a másik kapustehetség Szemerédi, és még a fene tudja ki, akit épp Rossi kibök a fakó meccsein. (Czár Ricsi közben egy évre kölcsönbe adódott az osztrák másodosztályba, aminek én személy szerint örülök, mert addig sem az NB II. gyakran műfüves, vagy egyenesen libalegelő szintű pályáin hozza fel magát.)
Az MTK-t ebből a szemszögből ugye nem kell senkinek sem bemutatni? Elég annyi, hogy a Videotonnal és a Haladással kiegészítve ez a négy csapat számít leginkább a saját nevelésű játékosokra. Tessék megnézni a tabellát, hogy hol állnak ezek után? Ugye, ugye.
Alakul valamiféle szerethető klubmodell nálunk.
A keretben játszó légiósok szinte egytől egyig minőséget képviselnek. Marshal Muflon azon túl, hogy iszonyat szerethető egyéniség, lassan egyedül oldja meg azt, amire tavaly a Hidi, Akassou, Hore hármasból kettőt kellett a pályán tartanunk. Ignjatovic bődületesen jó vételnek tűnik, gyakorlatilag komolyabb hiba nélkül söpröget a kapunk előtt. Tchami továbbra is buta, de legalább ugyanannyira gyors, vagyis a posztján hasznos. Diaby folyamatosan érik be, már messze nem az az indolens faszkalap, akit a téli felkészülésiken láthattunk. Zivanovic imádnivaló, gólokat lő. Vidovicban van spiritusz, csak épp sok hibával játszik. Lovric pedig Lovric, rá nincs jobb jelzónk egyszerűen. (Apropos, az előre bemondott augusztus 20. már bőven elmúlt, Abass visszatéréséről mégsem tudunk semmit.)
A keret harmadik csoportját a tapasztaltabb magyarok teszik ki. Gege egyelőre küzd az elemekkel, nagyon nem érzi egy ideje, miközben bőven lenne benne kraft. Délczegre nemrég még azt mondtuk, hogy a szegény ember Torghelléje, de ez még azelőtt volt, hogy elkezdte volna lődözni a tavaly valamiért elmaradó góljait. Novák továbbra is sérült, szeptemberre ígérik a visszatérését. Kemenes pedig ugyanaz, mint Lovric, csak nem Lovric, hanem Szabi.
És akkor itt van Rossi, akinek jelen időben sikerült megtalálnia valamiféle egyensúlyt ezek között a csoportok között, és ha már mindez sikerült, akkor eredményeket is termel vele. Tavaly folyamatosan azt mantráztuk, hogy nem olyan vészesen rossz a keretünk, és van hozzá egy remek edzőnk is, csak épp úgy éreztük, Supka nem a legjobb pedagógus, nála mintha egy-egy játékos minimális botlás után is kiírhatta magát a pixisből. Rossi ezzel szemben tudja kezelni a korábban két edzőnél is körön kívül helyezett Vernest, a pályáról száműzte az – állítólag az – öltözőkben olykor-olykor fejét felkapó széthúzást, egyszerűen elérte, hogy a szurkolók a meccsek után kihívják ünnepelni a csapatot!
Folytatva a gondolatot egy kis jóféle magyar pesszimizmussal, azt kell mondjam, még ha vissza is esünk (esetleg) majd az idény folyamán, az elmúlt másfél hónapért köszönettel tartozunk a misternek. Eddig egy álomban élünk, jó lenne minél később felébredni.
Lajos bácsi valamivel idősebb volt nála, és a futballban is valamivel többre vitte (nagyfater a KAC amatőrig jutott, miközben Ódry az MTK profija volt a két háború között, majd megfordult Kispesten is), de ez mit sem számított a nyolcvanas évekre, amikor elkezdődött a szocializációm szurkolói része. A Honvédon mindig ott voltunk, és ha a lehetőség úgy hozta, a Hungáriára is kijártunk, ha másért nem, legalább az öregek sztorizgatásai miatt. Nagyfater ilyenkor legalább annyira otthonosan érezte magát, mint a kiskertjében, amikor a krizantémokat gyomlálta. A futballpálya, és az egykori futballisták voltak az ő igazi közege. Én pedig közben szépen, lassan megtanultam kedvelni az MTK-t.
Be kell valljam, én tényleg szeretem az emtákát! Nagyfaterom, aki egy életet töltött a Bozsik-stadionhoz közeli Benedek Elek utcában (Liptáktelep!), és aki a nyilvánvaló kispesti kötődése mellett olyan barátokkal is rendelkezett, mint például Ódry Lajos bácsi, szóval nagyfater sok mindenre megtanított. Többek között a foci feltétlen szeretetére (valamint belsővel pontosan és oda rúgni, ahogy azt szeretném).
Lajos bácsi valamivel idősebb volt nála, és a futballban is valamivel többre vitte (nagyfater a KAC amatőrig jutott, miközben Ódry az MTK profija volt a két háború között, majd megfordult Kispesten is), de ez mit sem számított a nyolcvanas évekre, amikor elkezdődött a szocializációm szurkolói része. A Honvédon mindig ott voltunk, és ha a lehetőség úgy hozta, a Hungáriára is kijártunk, ha másért nem, legalább az öregek sztorizgatásai miatt. Nagyfater ilyenkor legalább annyira otthonosan érezte magát, mint a kiskertjében, amikor a krizantémokat gyomlálta. A futballpálya, és az egykori futballisták voltak az ő igazi közege. Én pedig közben szépen, lassan megtanultam kedvelni az MTK-t.
De nyugalom, ezen a pénteken tudom hol a helyem. Tudom, mert a tisztességes embernek egy csapata van, az, amelyikbe beleszületett, és amelyiket majd továbbad a gyermekeinek, hiszen ez a kötelessége, ezt várja el tőle a klubja. Az enyém a Honvéd, ahogy én a Honvédé vagyok. Örökre.
Szóval semmi meghasonulás nincs bennem, hiába a sok kékekért rajongó ismerős, hovatovább kedves barát, ezen a napon semmi sem számít jobban, mint a hazai győzelem, ahogy ez a minumumprogram bármilyen napon, amikor a Honvéd játszik. A hétköznapokon majd bratyizunk, megisszuk a soros söröket, zrikáljk egymást mindenféle fórumokon, de ez most másról szól.
Gondoltuk volna néhány hete, amikor nálunk éppen a szokásos nyáreleji selejtezés közepén álltunk, az MTK pedig éppen feljutott a másodosztály purgatóriumából, hogy öt forduló után mindketten veretlenül állunk majd a tabella elején? Remélni persze remélhettük, de Adewunmi rongyos játékjogát sem tettem volna fel rá egy szabadon választott fogadóirodában. Persze, majd Botis, Sánta, Hajdú, esetleg Németh Norbi nélkül, az ellenfélnél meg egy Lázokkal? Vicc.
És most úgy állunk, ha a többi csapat eredményére vagyunk kíváncsiak, akkor felülről kell kezdenünk a tabella olvasását. Nem fogok hamis ábrándokat kergetni – vertük ugyan az otthon mindig jó Siófokot, a tavaly még negyedik helyért hajtó Diósgyőrt, az EL-ért kaparó Videotont, a Fradit idegenben, és pontot csak a Paks vitt el tőlünk, de azon a meccsen megtapasztalhattuk, mentálisan iszonyat rendben van a társaság, mínusz kettő egyáltalán nem lehet hátrány egy nálunknál talán gyengébbnek tűnő csapat ellen.
Az idényrajton még azt mondtuk, teljen el öt forduló, hogy mondhassunk egyáltalán bármit. Most ezt talán mellőznénk, vagy legalább toljuk el kettővel, és az MTK után következő debreceni túra után kezdjünk el tippelgetni az őszvégi helyezésekre. (Előbbre semmiképp se tekintsünk, elnézve az utóbbi évek téli játékosmozgását.) Hagyjuk tehát lebegve a „hol is állunk” kérdéskörét. Egyelőre.
Foglalkozzunk inkább a meccsel, ami a szó legnemesebb értelmében véve is rangadó. Szarjuk le nyugodtan a tamáskodókat, itt bizony két nagy múltú fővárosi egyesület találkozik egymással, akik nem mellékesen épp az aktuális tabellán is dobogósok. Mi más lehet rangadó, ha nem ez? Tényleg szarjuk le a tamáskodókat, hogy még idény elején vagyunk, hogy még nem lehet látni, ki mennyire lesz elég, mondjuk inkább nekik, öt fordulója mindenkinek volt, másoknál se tudjuk, ne legyen az érv, hogy mi nem leszünk majd jók, de azok igen, akik eddig nem mutattak semmit. Érthető? Köszönjük a figyelmet.
Jó meccset várok. Mert:
1. Mindkét csapat erőlteti a támadófocit, ami vagy sikerül, vagy nem.
Mister Rossi karakánul ragaszkodik a háromcsatáros felálláshoz, a középpályán két támadóbb felfogású játékossal megtámogatva. Garami sem marad el tőle, évek óta variálja a 4-2-3-1-et és a 4-3-3-at, de a három csatár nála is ugyanúgy lemma, ahogy nálunk mostanság, a különbésg talán csak annyi, hogy Kanta egyedül mozgat küzépről és ketten szűrnek mögötte, vagy kap egy társat (esetleg Nikházit).
2. Mindkét edző bátran nyúl a saját nevelésű játékosokhoz
Fene tudja, hogy a szükség hozta így, vagy tényleg ez a megoldás, de Rossi bátran pakolja tele a csapatot fiatalokkal, akik lassan mind közönségkedvencekké válnak. Vécsei hamarosan egyértelműen a középpályánk ura lesz, hogy ennek következtében egyre többen kérdőjelezzék meg Gege szerepét a játékunkban. Vernes egy zseni, felismeri a helyzeteket, jó helyekre mozog, parádésan indul be szélről, nála a helyzetkihasználáson kellene egy komolyabban javítani. Baráth Boti a számára idegen posztot jelentő balbunkóban oktatja a teljes mezőnyt (kivéve a fehérvári Stopirát, de nyugalom, ő is meglesz néhány héten belül). Debreceni évek óta alapembere a védelmünknek, Smiljanic, Botis és most Igjnajtovic mellett szedett már fel annyit magára, hogy Szerethető Sanyibá is számításba vegye a válogatott kereténél. Czuczi Marczi pedig Czuczi Marczi, aki a Paks ellen ugyan hibázgatott, de a Fradiverésből jócskán kivette a részét, miközben rajta keresztül mutatkozik meg igazán, a kispesti szurkolók mennyire tudják szeretni a sajátjaikat. Ahogy az Üllőin rendszeresen felzúgott a neve a vendégszektorból, azt hittem elolvadok a sajtóban. Mámoros.
Közben azt se feledjük, a kispadon olyan nevek várnak bevetésre, mint a csatár Erdélyi, az ördöngős szélső Nagy Geri, Fejes, Nagy Krisztián, Bobálék közül a csatár, a másik kapustehetség Szemerédi, és még a fene tudja ki, akit épp Rossi kibök a fakó meccsein. (Czár Ricsi közben egy évre kölcsönbe adódott az osztrák másodosztályba, aminek én személy szerint örülök, mert addig sem az NB II. gyakran műfüves, vagy egyenesen libalegelő szintű pályáin hozza fel magát.)
Az MTK-t ebből a szemszögből ugye nem kell senkinek sem bemutatni? Elég annyi, hogy a Videotonnal és a Haladással kiegészítve ez a négy csapat számít leginkább a saját nevelésű játékosokra. Tessék megnézni a tabellát, hogy hol állnak ezek után? Ugye, ugye.
Alakul valamiféle szerethető klubmodell nálunk.
A keretben játszó légiósok szinte egytől egyig minőséget képviselnek. Marshal Muflon azon túl, hogy iszonyat szerethető egyéniség, lassan egyedül oldja meg azt, amire tavaly a Hidi, Akassou, Hore hármasból kettőt kellett a pályán tartanunk. Ignjatovic bődületesen jó vételnek tűnik, gyakorlatilag komolyabb hiba nélkül söpröget a kapunk előtt. Tchami továbbra is buta, de legalább ugyanannyira gyors, vagyis a posztján hasznos. Diaby folyamatosan érik be, már messze nem az az indolens faszkalap, akit a téli felkészülésiken láthattunk. Zivanovic imádnivaló, gólokat lő. Vidovicban van spiritusz, csak épp sok hibával játszik. Lovric pedig Lovric, rá nincs jobb jelzónk egyszerűen. (Apropos, az előre bemondott augusztus 20. már bőven elmúlt, Abass visszatéréséről mégsem tudunk semmit.)
A keret harmadik csoportját a tapasztaltabb magyarok teszik ki. Gege egyelőre küzd az elemekkel, nagyon nem érzi egy ideje, miközben bőven lenne benne kraft. Délczegre nemrég még azt mondtuk, hogy a szegény ember Torghelléje, de ez még azelőtt volt, hogy elkezdte volna lődözni a tavaly valamiért elmaradó góljait. Novák továbbra is sérült, szeptemberre ígérik a visszatérését. Kemenes pedig ugyanaz, mint Lovric, csak nem Lovric, hanem Szabi.
És akkor itt van Rossi, akinek jelen időben sikerült megtalálnia valamiféle egyensúlyt ezek között a csoportok között, és ha már mindez sikerült, akkor eredményeket is termel vele. Tavaly folyamatosan azt mantráztuk, hogy nem olyan vészesen rossz a keretünk, és van hozzá egy remek edzőnk is, csak épp úgy éreztük, Supka nem a legjobb pedagógus, nála mintha egy-egy játékos minimális botlás után is kiírhatta magát a pixisből. Rossi ezzel szemben tudja kezelni a korábban két edzőnél is körön kívül helyezett Vernest, a pályáról száműzte az – állítólag az – öltözőkben olykor-olykor fejét felkapó széthúzást, egyszerűen elérte, hogy a szurkolók a meccsek után kihívják ünnepelni a csapatot!
Folytatva a gondolatot egy kis jóféle magyar pesszimizmussal, azt kell mondjam, még ha vissza is esünk (esetleg) majd az idény folyamán, az elmúlt másfél hónapért köszönettel tartozunk a misternek. Eddig egy álomban élünk, jó lenne minél később felébredni.
Lajos bácsi valamivel idősebb volt nála, és a futballban is valamivel többre vitte (nagyfater a KAC amatőrig jutott, miközben Ódry az MTK profija volt a két háború között, majd megfordult Kispesten is), de ez mit sem számított a nyolcvanas évekre, amikor elkezdődött a szocializációm szurkolói része. A Honvédon mindig ott voltunk, és ha a lehetőség úgy hozta, a Hungáriára is kijártunk, ha másért nem, legalább az öregek sztorizgatásai miatt. Nagyfater ilyenkor legalább annyira otthonosan érezte magát, mint a kiskertjében, amikor a krizantémokat gyomlálta. A futballpálya, és az egykori futballisták voltak az ő igazi közege. Én pedig közben szépen, lassan megtanultam kedvelni az MTK-t.
De nyugalom, ezen a pénteken tudom hol a helyem. Tudom, mert a tisztességes embernek egy csapata van, az, amelyikbe beleszületett, és amelyiket majd továbbad a gyermekeinek, hiszen ez a kötelessége, ezt várja el tőle a klubja. Az enyém a Honvéd, ahogy én a Honvédé vagyok. Örökre.
Szóval semmi meghasonulás nincs bennem, hiába a sok kékekért rajongó ismerős, hovatovább kedves barát, ezen a napon semmi sem számít jobban, mint a hazai győzelem, ahogy ez a minumumprogram bármilyen napon, amikor a Honvéd játszik. A hétköznapokon majd bratyizunk, megisszuk a soros söröket, zrikáljk egymást mindenféle fórumokon, de ez most másról szól.
Gondoltuk volna néhány hete, amikor nálunk éppen a szokásos nyáreleji selejtezés közepén álltunk, az MTK pedig éppen feljutott a másodosztály purgatóriumából, hogy öt forduló után mindketten veretlenül állunk majd a tabella elején? Remélni persze remélhettük, de Adewunmi rongyos játékjogát sem tettem volna fel rá egy szabadon választott fogadóirodában. Persze, majd Botis, Sánta, Hajdú, esetleg Németh Norbi nélkül, az ellenfélnél meg egy Lázokkal? Vicc.
És most úgy állunk, ha a többi csapat eredményére vagyunk kíváncsiak, akkor felülről kell kezdenünk a tabella olvasását. Nem fogok hamis ábrándokat kergetni – vertük ugyan az otthon mindig jó Siófokot, a tavaly még negyedik helyért hajtó Diósgyőrt, az EL-ért kaparó Videotont, a Fradit idegenben, és pontot csak a Paks vitt el tőlünk, de azon a meccsen megtapasztalhattuk, mentálisan iszonyat rendben van a társaság, mínusz kettő egyáltalán nem lehet hátrány egy nálunknál talán gyengébbnek tűnő csapat ellen.
Az idényrajton még azt mondtuk, teljen el öt forduló, hogy mondhassunk egyáltalán bármit. Most ezt talán mellőznénk, vagy legalább toljuk el kettővel, és az MTK után következő debreceni túra után kezdjünk el tippelgetni az őszvégi helyezésekre. (Előbbre semmiképp se tekintsünk, elnézve az utóbbi évek téli játékosmozgását.) Hagyjuk tehát lebegve a „hol is állunk” kérdéskörét. Egyelőre.
Foglalkozzunk inkább a meccsel, ami a szó legnemesebb értelmében véve is rangadó. Szarjuk le nyugodtan a tamáskodókat, itt bizony két nagy múltú fővárosi egyesület találkozik egymással, akik nem mellékesen épp az aktuális tabellán is dobogósok. Mi más lehet rangadó, ha nem ez? Tényleg szarjuk le a tamáskodókat, hogy még idény elején vagyunk, hogy még nem lehet látni, ki mennyire lesz elég, mondjuk inkább nekik, öt fordulója mindenkinek volt, másoknál se tudjuk, ne legyen az érv, hogy mi nem leszünk majd jók, de azok igen, akik eddig nem mutattak semmit. Érthető? Köszönjük a figyelmet.
Jó meccset várok. Mert:
1. Mindkét csapat erőlteti a támadófocit, ami vagy sikerül, vagy nem.
Mister Rossi karakánul ragaszkodik a háromcsatáros felálláshoz, a középpályán két támadóbb felfogású játékossal megtámogatva. Garami sem marad el tőle, évek óta variálja a 4-2-3-1-et és a 4-3-3-at, de a három csatár nála is ugyanúgy lemma, ahogy nálunk mostanság, a különbésg talán csak annyi, hogy Kanta egyedül mozgat küzépről és ketten szűrnek mögötte, vagy kap egy társat (esetleg Nikházit).
2. Mindkét edző bátran nyúl a saját nevelésű játékosokhoz.
Fene tudja, hogy a szükség hozta így, vagy tényleg ez a megoldás, de Rossi bátran pakolja tele a csapatot fiatalokkal, akik lassan mind közönségkedvencekké válnak. Vécsei hamarosan egyértelműen a középpályánk ura lesz, hogy ennek következtében egyre többen kérdőjelezzék meg Gege szerepét a játékunkban. Vernes egy zseni, felismeri a helyzeteket, jó helyekre mozog, parádésan indul be szélről, nála a helyzetkihasználáson kellene egy komolyabban javítani. Baráth Boti a számára idegen posztot jelentő balbunkóban oktatja a teljes mezőnyt (kivéve a fehérvári Stopirát, de nyugalom, ő is meglesz néhány héten belül). Debreceni évek óta alapembere a védelmünknek, Smiljanic, Botis és most Ignjajtovic mellett szedett már fel annyit magára, hogy Szerethető Sanyibá is számításba vegye a válogatott kereténél. Czuczi Marczi pedig Czuczi Marczi, aki a Paks ellen ugyan hibázgatott, de a Fradiverésből jócskán kivette a részét, miközben rajta keresztül mutatkozik meg igazán, a kispesti szurkolók mennyire tudják szeretni a sajátjaikat. Ahogy az Üllőin rendszeresen felzúgott a neve a vendégszektorból, azt hittem elolvadok a sajtóban. Mámoros.
Közben azt se feledjük, a kispadon olyan nevek várnak bevetésre, mint a csatár Erdélyi, az ördöngős szélső Nagy Geri, Fejes, Nagy Krisztián, Bobálék közül a csatár, a másik kapustehetség Szemerédi, és még a fene tudja ki, akit épp Rossi kibök a fakó meccsein. (Czár Ricsi közben egy évre kölcsönbe adódott az osztrák másodosztályba, aminek én személy szerint örülök, mert addig sem az NB II. gyakran műfüves, vagy egyenesen libalegelő szintű pályáin hozza fel magát.)
Az MTK-t ebből a szemszögből ugye nem kell senkinek sem bemutatni? Elég annyi, hogy a Videotonnal és a Haladással kiegészítve ez a négy csapat számít leginkább a saját nevelésű játékosokra. Tessék megnézni a tabellát, hogy hol állnak ezek után? Ugye, ugye.
Alakul valamiféle szerethető klubmodell nálunk. A keretben játszó légiósok szinte egytől egyig minőséget képviselnek. Marshal Muflon azon túl, hogy iszonyat szerethető egyéniség, lassan egyedül oldja meg azt, amire tavaly a Hidi, Akassou, Hore hármasból kettőt kellett a pályán tartanunk. Ignjatovic bődületesen jó vételnek tűnik, gyakorlatilag komolyabb hiba nélkül söpröget a kapunk előtt. Tchami továbbra is buta, de legalább ugyanannyira gyors, vagyis a posztján hasznos. Diaby folyamatosan érik be, már messze nem az az indolens faszkalap, akit a téli felkészülésiken láthattunk. Zivanovic imádnivaló, gólokat lő. Vidovicban van spiritusz, csak épp sok hibával játszik. Lovric pedig Lovric, rá nincs jobb jelzónk egyszerűen. (Apropos, az előre bemondott augusztus 20. már bőven elmúlt, Abass visszatéréséről mégsem tudunk semmit.)
A derékhad harmadik csoportját a tapasztaltabb magyarok teszik ki. Gege egyelőre küzd az elemekkel, nagyon nem érzi egy ideje, miközben bőven lenne benne kraft. Délczegre nemrég még azt mondtuk, hogy a szegény ember Torghelléje, de ez még azelőtt volt, hogy elkezdte volna lődözni a tavaly valamiért elmaradó góljait. Novák továbbra is sérült, szeptemberre ígérik a visszatérését. Kemenes pedig ugyanaz, mint Lovric, csak nem Lovric, hanem Szabi.
És akkor itt van Rossi, akinek jelen időben sikerült megtalálnia valamiféle egyensúlyt ezek között a csoportok között, és ha már mindez sikerült, akkor eredményeket is termel vele. Tavaly folyamatosan azt mantráztuk, hogy nem olyan vészesen rossz a keretünk, és van hozzá egy remek edzőnk is, csak épp úgy éreztük, Supka nem a legjobb pedagógus, nála mintha egy-egy játékos minimális botlás után is kiírhatta magát a pixisből. Rossi ezzel szemben tudja kezelni a korábban két edzőnél is körön kívül helyezett Vernest, a pályáról száműzte az – állítólag az – öltözőkben olykor-olykor fejét felkapó széthúzást, egyszerűen elérte, hogy a szurkolók a meccsek után kihívják ünnepelni a csapatot!
Folytatva a gondolatot egy kis jóféle magyar pesszimizmussal, azt kell mondjam, még ha vissza is esünk (esetleg) majd az idény folyamán, az elmúlt másfél hónapért köszönettel tartozunk a misternek. Eddig egy álomban élünk, jó lenne minél később felébredni.
Update: Lázok időközben az MTK-tól Paksra igazolt, vagyis kissé megnyugodhatunk, ha Jani augusztusaira, vagy a Honvéd elleni meccseire gondolunk. Elég annyi, hogy nyaranta ő mindig eladatni szeretné magát, góljainak 80%-át ekkor szokta lövöldözni, esetleg ellenünk, ahogy azon a mesterhármast hozó őszvégi meccsén, amikor a kettős érintéses, kapufás szabadrúgás-gólját csúnyán benézte a spori.
