Kezdjük azzal, hogy mivel Pesten maradtunk, így megúsztunk egy legalább három órás kesergést hazafelé a sztrádán, ami úgy szokott kinézni, hogy általában négyen vagyunk a kocsiban, mondjuk a magunkét, de gondosan mindenki mást, és alapvetően rossz nekünk. Azzal, hogy a meccset Pesten, az Útwengeresek törzshelyén, a Pause caféban néztük, legalább kicsit beleszagolhattunk mi is, milyen az, amikor egy drukker a fotelból tehetetlen, mert bárhogy is ordít a tévének, az semmi egy valódi erőt adó szurkoláshoz képest, ráadásul felesleges is. Tehetetlen dühünk társaságában fogyasztottuk tehát az elénk rakott söröket.
Kezdjük azzal, hogy mivel Pesten maradtunk, így megúsztunk egy legalább három órás kesergést hazafelé a sztrádán, ami úgy szokott kinézni, hogy általában négyen vagyunk a kocsiban, mondjuk a magunkét, de gondosan mindenki mást, és alapvetően rossz nekünk. Azzal, hogy a meccset Pesten, az Útwengeresek törzshelyén, a Pause caféban néztük, legalább kicsit beleszagolhattunk mi is, milyen az, amikor egy drukker a fotelból tehetetlen, mert bárhogy is ordít a tévének, az semmi egy valódi erőt adó szurkoláshoz képest, ráadásul felesleges is. Tehetetlen dühünk társaságában fogyasztottuk tehát az elénk rakott söröket.
Nem indult jól a meccs. Szegény Szemerédi nem akart egy Czucziéhoz hasonló debütálást, és a kóros megszeppenésre hajazó gólvonalon ácsorgást már az ötödik percben felváltotta egy rosszütemű kifutással, hogy Kulcsár betett labdáját már könnyedén stukkolja be az érkező Sidibe a hálónkba. Néhány perccel később ismét mattolták, bár ezúttal nem tehetett róla, annál inkább a jobb oldali védelmünk, aki engedte Coulibalyt betörni a tizenhatoson belülre, hogy szépen, és egyben teljesen védhetetlenül lője ki az alsó sarkot.
Szerencsénkre a hazaiak nyomása ezután már csak néhány percig tartott, mezőnyben feljöttünk, Norbinak is volt néhány védése, közte egy bravúrszámba menő is, megnyugodhattunk, sőt, a félidő előtt Vernes (akit a tévéközvetítés során rendre Vermesnek írtak ki) felpörget egy labdát magának, majd bevágja a bal alsóba. Parádés gól. Még bármi lehet.
És bármi is lett. A második etapban meg sem közelítettük az előtte látott harminc percünket, szinte összeomlottunk, fogalmatlanul szaladgáltunk, megfűszerezve egy nem kicsi Rossi-féle hibával. Mesterünk épp egy debreceni szöglet előtt szánta rá magát a kettős cserére, aminek következtében nem vettük fel az embereket, a Szűcsöt elengedő Marshal pedig pláne, így jött is a harmadik. Maradjon költői a kérdés, de az 52. percben mi értelme kettőt cserélni? Aki akkor bejön, az már a félidőre kész tény, minek várni hét percet? Olyan van, hogy valaki mondjuk érzi a lábát, kap néhány percet, hátha tudja folytatni, de ez kettős csere volt. Mit láthatott a mester hét perc játék után, amire így gondolt reagálni?
A további játékidő szinte gyalázás volt, közte Szemerédinek egy nem kis mozdulatával, amikor Sidibe lábai közül pöccinti ki a labdát, a saját testi épségét sem féltve. Kapura teljesen veszélytelenek maradtunk, hiába a debütáló támadó középpályás Odia, a gyors Tchami és a kerettel évek óta együtt élő Hidi behozatala. (Ja, a negyedik gól egyértelmű lesz, de az már nem számít.)
Ebben a meccsben most ennyi volt, mi sem feszegetnénk sokkal tovább, a lényeg, hogy szombaton verjük otthon a Kaposvárt, mert a fix(nek tűnő) pontok begyűjtésével, és a várható keresztbeverésekkel még akármi kisülhet majd az évvégi tabellán.
kép: Nemzeti Sport Online
