- Hanta, a három ponttal együtt a múzeumot is hazahoztátok? - tette fel kedves barátom a kérdést rögtön a meccs utáni pillanatokban a Facebook-falamon keresztül. A kedves barátom amúgy műkedvelő honvédos, vagyis kedvel engem, ezért kedveli a hóbortomat is, hogy én honvédos vagyok. (Amúgy Arsenal-rajongó, ami azért külön vicces, mert az ő Diabyjuk pont ugyanazon a napon sérült le hosszú időre, amikor a miénk is, tavaly a Paks ellen, Torhelle visszatérése napján. Máskülönben az Arsenal egyenlő ágyú, vagyis szinte Honvéd, és még a bajnoki címeink száma is ugyanannyi, bár lehet, mi idén előzni fogunk.)
Egy Videoton elleni derbi mostanában valahogy mindig más, valahogy több, mint egy vidéki középcsapat ellen szokott volt, mondjuk ha a Tatabányáról, vagy a Békéscsabáról beszélünk. A Vidi most jó, nemrég bajnok volt, talán övé a legjobb keret a bajnokságban, mindenféle csatolmányai szabadon garázdálkodnak Puskás nevével, ráadásul a táborok sem igazán kedvelik egymást. Szóval rangadó, méghozzá fontos rangadó nekünk ez évről-évre. Amit most megnyertünk.