A tegnapi FTC-verést követően a szokása szerint visszafogottan értékelő Marco Rossival beszélgettünk.
Az Üllői úti székház lépcsőjén lefele sétálva elkövetett villáminterjú hanganyaga sajnos kevéssé élvezhető, így ezúttal maradunk az írásos formulánál.
Elolvasni érdemes, hisz a hivatalos honlap által leközölt nyúlfarknyi szösszenetnél némileg többet mond, s ha már oda nem került ki, legalább itt férjetek hozzá az elhangzottakhoz.
Kicsit a tavalyi osztályozókönyv rovatunk nyomdokain, mégis más köntösben próbáljuk most értékelni a tegnapi teljesítményt egyénileg és csapatilag - hogy ez a formula marad- e a jövőben is vagy csupán egyszeri kísérletről van szó, azt majd az idő eldönti. Hajtás után jönnek a verdiktek.
Vannak napok, amikor semmi sem jön össze és vannak, amikor minden klappol, minden összeáll, minden fogaskerék úgy kapcsolódik egymásba, mint egy időben a Csank-Vass edzőpáros a Bohóc kispadjain. A tegnap szerencsére ilyen nap volt Honvéd téren, a meccs fel- és levezetésében, és legfőképpen magában a 90 percben. Egy nap, amiről jó beszámolót írni, illetve mindezt majd évek múltán visszaolvasni: ja, amikor a Fradit ütöttük 2012-ben, jaja, jó kis kaland volt. De hogy is történt mindez?
Tudjátok mi a különbség Kemenes és Armstrong között? Amíg az előbbitől egy rossz mondata miatt csak négy meccset vettek el, addig az utóbbitól a hét Tour mellett lassan a Holdraszállást és a trombitáját is.
Mielőtt még örülni kezdenénk, hogy ennyivel megúsztuk, jusson eszünkbe, még mindig hátravan egy MTK, egy Debrecen és most szombaton egy Ferencváros, vagyis a Fradi, a rangadó. Mert legyen bármilyen állapotban is a Fradi (vagy mi), ez a meccs akkor is rangadó, ha történetesen két ellenérdekelt szurkolója csak sakkozik egyet a kispesti Kossuth tér fái alatt. Puskás és Albert csapata, Bozsik és Sárosi, Détári és Nyilasi, vagy újabban Józsi és Ivancsics. 96 éve nyüstöljük egymást, és bár a zöldek valamivel talán jobban állnak, egy ilyen párharc végkimenetele sosem lehet fix előzetesen.
Hol bajnokság van,
ott bajnokság van,
nemcsak az újságokban,
nemcsak a stadionokban,
Aki rendszeresen olvas minket az tudja, hogy sör-téren majdnem olyan elvakultan fanatik arcok művelik e blogot, mint amilyen érzésekkel viseltetünk a KISPEST, a HONVÉD irányában, így többünknél a meccs-haverság-sör szentháromság tényleg szent. És háromság. Nemrég indult rovatunkban azokat a helyeket ajánljuk olvasóinknak, ahova úgy érezzük, érdemes betérni egy-egy meccs után, előtt (persze semmiképpen sem helyett). Vagy a sör (khm...leginkább a sör), vagy a hangulat, esetleg mindkettő (ritka eset) miatt.
Gasztro-ajánló szériánk e második darabja már kendőzetlenül megmutatja szerzőnk ultimatív csehsör-fetisizmusát. Szemérmeskedő nyitó-epizódunkban legalább arra ügyeltem, hogy Kispestről válasszak ajánlandó kocsmaüzemet, ám ezúttal messzebb rugaszkodunk a Határ út és a kispesti sorompó által közrezárt kerülettől, egészen a Józsefvárosig, és az utóbbi években fővárosunkban megfigyelhető örvendetes folyamat, a sörkultúra halovány emelkedését jelezni hivatott cseh pub-nyílási láz egy jeles képviselőjébe visz virtuális sétánk. A sör remek, a hangulat remek, mi több meccs előtt alapoztunk/ meccs után vezettünk itt le. Szóval, ha nem is XIX. kerületi, de azért lelkünkben Honvédos helyről szól majd a fáma. (Természetesen ígérjük, lesz még kispesti tagja a kocsmakalauzunknak bőven, de most adózzunk az ital minőségének is.)
Ahhoz képest, hogy tegnap előtti beharangozónkban még a győzelem kötelezőségének problematikáját pedzegettük, és egy nehezen feltörhető paksi retesszel számoltunk kevésgólos meccsen, hát, a vasárnap este végül képében és fordulataiban egy egész más találkozót hozott. Egész más találkozót, igen, és mégis, a végeredmény pontosan az a megjósolt nyögvenyelős győzelemelmaradás lett - no de addig nem egészen szokványos út vezetett.
No, újra itthon, Honvédért végigizgult szabiról visszatérve ismét a fedélzeten, mely tényt ünnepelve e beharangozó mellett hanta kedvéért sajátos paint-terrorjaim (ő mondta így) egyikével súlyosbítom a mai posztot. A posztot, melynek témája a kötelező győzelem axiómája, esetünkben a Paks ellen.
Egyik oldalon az NB1-et 100%-osan vezető Kispest, másikon a pont 50%-os Paks, a meccs a kispesti vágányok túloldalán, hazai pálya tehát adott, jó forma itt, közepes ott, tuti nyerünk. Ilyen egyszerű lenne? Persze hogy NEM!
Hajtás után részletezünk.
Szabó János (Paks) 1, Kemenes Szabolcs (Honvéd) 4 és Rodenbücher István (Lombard) 1 soron következő felnőtt bajnoki mérkőzésre szóló eltiltást kapott.
MLSZ.hu - a Fegyelmi Bizottság határozataiból
Ennyi. Négy meccs, mindenféle indoklás nélkül. Pedig azt gondolnánk, ha valaki egy két sárga utáni pirosra négy meccset kap, akkor az meg lesz indokolva. Vagy nem, mint esetünkben.
- Hanta, a három ponttal együtt a múzeumot is hazahoztátok? - tette fel kedves barátom a kérdést rögtön a meccs utáni pillanatokban a Facebook-falamon keresztül. A kedves barátom amúgy műkedvelő honvédos, vagyis kedvel engem, ezért kedveli a hóbortomat is, hogy én honvédos vagyok. (Amúgy Arsenal-rajongó, ami azért külön vicces, mert az ő Diabyjuk pont ugyanazon a napon sérült le hosszú időre, amikor a miénk is, tavaly a Paks ellen, Torhelle visszatérése napján. Máskülönben az Arsenal egyenlő ágyú, vagyis szinte Honvéd, és még a bajnoki címeink száma is ugyanannyi, bár lehet, mi idén előzni fogunk.)
Egy Videoton elleni derbi mostanában valahogy mindig más, valahogy több, mint egy vidéki középcsapat ellen szokott volt, mondjuk ha a Tatabányáról, vagy a Békéscsabáról beszélünk. A Vidi most jó, nemrég bajnok volt, talán övé a legjobb keret a bajnokságban, mindenféle csatolmányai szabadon garázdálkodnak Puskás nevével, ráadásul a táborok sem igazán kedvelik egymást. Szóval rangadó, méghozzá fontos rangadó nekünk ez évről-évre. Amit most megnyertünk.
