Hirtelen nem is tudom, e poszt címe fájóbb, vagy a mai buta vereségünk. Mert ez igencsak buta vereség volt. Ugyan helyzet nélkül, de mégis megszereztük azt a vezetést, amelyet a szünet előtti percben simán leadtunk egy benézett szöglettel. A második félidő az MTK-é volt, de csak annyiban, amennyit a mezőnyfölény elcsépelt fogalma jelent, mert a meccsben egyáltalán nem volt benne még egy gól. Kettő meg pláne.

A tovább után kicsit részletesebben.

Rendhagyó beharangozónkban különböző aspektusokon keresztül vizsgáljuk a szombati esélyeket, arra keresve a választ: vajon dicsőségesen tér –e vissza Supka a kispesti padra, esetleg egy bíztató döntetlennel alapozunk a jövő heti, Arch Enemy elleni derbire (reszkess, vérfarkas) vagy a megszokott kék-fehér tockos érkezik a tarkónkra az egyik leglátogatottabb magyar stadionban (bár mostanában ezzel élcelődni pont nekünk nincs okunk sajnos)? Dimenziónkénti polemizálás a tovább után!

Az eddig 9 részt megért retrospektív sorozatunk az 1998-99-es idény bemutatását követően szusszant egyet, „BEST OF” különkiadásunkkal tartva némi pihenőt. Most e pauza második, befejező fele következik, melynek keretében a citromdíjasokat vesszük sorra – azokat a harcosokat, akik inkább fájdalmas, semmint fennkölt emlékeket égettek bele a meccsre járó közeg tudatába. A hajtás után tehát Worst of 1990-2000, ismertebb arcokkal és olyan játékosokkal egyaránt, akik neve hallatán még a hardcore kispesterek némelyike is csak annyit kérdezne: „hogy mondta?”.

Múlt héten szétlelkendeztük magunkat (valljuk meg, egy jó adag megelőlegezett optimizmussal, de hát szüksége van már a csalfa reményre is a szegény kispesti drukkerszívnek) a cseh tálentum, Lukas Zelenka idehozatalán, jómagam is osztottam-szoroztam, fejben taktikáztam és boldogan állapítottam meg hogy irányítóposztra lesz 2 alternatíva is (Zeli és a jó Flávio Beck), szóval jól alakult a hét. Eddig.

A tegnap lejátszott utolsó edzőmeccsünk után Supka Attilával beszélgettünk, aki minden fontosabb, csapattal kapcsolatos kérdésre választ adott.

Szombaton lejátszottuk a téli felkészülés utolsó mérkőzését, ezúttal a jól megszokott műfű helyett a hátsó füvesen (talán már a bajnokikra való akklimatizálódás jegyében választotta e helyszínt Supka mester). A center mögött megbúvó pályára menet egy jó kis stadionmegkerülő-túrán vehettünk részt Szuri bá’ vezetésével, amelynek alkalmával tapasztalhattuk, hogy az eredményjelzőnél már megkezdődtek a tulajdonos által megígért új, színes, full extrás monitor kialakítását célzó munkálatok, vagyis ha minden igaz, a Fradi ellen már színesben bámulhatjuk tucatnyi gólszerzőnk nevét. Hajtás után a Tatran-meccsről is értekezünk.

Nos, a derék Macko, a feledhetetlen Esad vagy épp az alibikirály Sztojakovics óta már némileg cinikus vagyok ha új irányítófenomén érkezéséről szállnak a hírek a 42-es vili végállomása felől, a mai honlapos hír olvasása és némi nyomozás után mégis valamelyest bizakodó szakállvakargatásra ragadtatom magam.

Stabil kezdőposzt a Spartánál, eredményes török és belga légiósévek...Ha nem is az új RobWarzycha, de legalább egy új Geni kinézhet belőle. Ha nem, nem csalódunk nagyot mert már megszoktuk a koppanást, ha igen, akkor meg király tavaszunk lehet. Nocsak, végre csak jól jövünk ki valamiből?

Fotóforrás: im.sport.cz.; táblázat: wikipedia.

Faljuk az edzőmeccseket (nem is rossz mutatóval), a bajnoki rajt a nyakunkon – a szurkolók pedig (legalábbis a notóriusabb fajták) már nagyban sakkoznak fejben, hogy vajh’ hogyan állunk majd fel… E tárgykörben Hanta múlt héten már jelentkezett egy remek kis gondolatébresztővel, én most pedig még tovább mennék. Jelen posztom ihletője a véghhantai cikk mellett ugyanis vastagon táplálkozik a belőlem előtörő önjelölt edzői vénából. Akik követik visszatekintő sorozatunkat, azoknak nem újdonság, hogy fiatalabb koromban rendszeres időtöltésünk volt a baráti körrel a gombfocibajnokságok sorának megrendezése (a mai PC-s és játékkonzolos korszakban kicsit dinoszaurusznak számítottunk ezzel, de hát kit izgat ez). Ezek során mi, a játékosokat „mozgató” emberek voltunk az „edzők”. S mivel a m gombfocink –bár nem a profi, slecás asztali labdarúgást műveltük- kiforrottságában azért messze túlmutatott a 11, bárhol kapható fröccsöntött műanyag játékos toszogtatásán- kell megállapítsam szerényen- feljogosítva érzem magam némi taktikai gondolatkísérletre. A csatározásaink során tucatnyi felállással kísérleteztünk az évek alatt, így természetes hogy a valódi focit is ilyen szemüvegen át nézzük – pláne én, akinek meglepő módon a Kispest volt a csapata. Várhidi mágnestáblájával és Supka flipchart-jával szemben tehát mi most a gombasztalt kapjuk elő és sorakoztatjuk fel rá a kerettagokat a „hogy álljunk fel tavasszal” népi játék keretében. Variációk 1 témára a „tovább” után.

A fél net a francia alsóbbligás Mulhose-Louhans meccsen elbénázott szabadrúgáskombón röhög, miközben (minő büszkeség) Hajdú és Rufinho egy nagyon hasonlót hozott össze az őszi záró-, vagy inkább a tavaszi nyitófordulóban.

Az eredeti változatot ugyan hárman oldották meg teammunkában, minálunk pedig csak ketten, de ez ne szegje kedvünket, még két hét tűkönülés, és irány a Hungária körút. Hátha ott valami hasonlóval rukkolunk inkább elő:

Apropos, Botisról tudni valamit? Marad?

Speciális különkiadásaként a visszatekintő sorozatunknak most fújunk egyet és mintegy összegezve az eddig elhangzottakat (mielőtt az 1999-2000-res idénnyel folytatnánk a sort), számba vesszük az eddigi epizódok által felölelt időszak legjobbjait és citromdíjasait. Az első szakaszban a számomra legjobb kispesti 11-et próbáltam meg összeállítani nem kis fejtörést és sakkozást követően- egy bő cseresorral is kiegészítve a kezdőt. Ha a szezonfelidéző részeket szubjektívnek tituláltuk, erre nem tudom, mit mondhatnék, de kíváncsian várom az olvasók saját 11-eit is-  hisz ahány drukker annyi megoldás… A U2 borítót felhasználó péklapátos címképem után katt, és mehet a verhetetlen 11...