"ÖLTÖZHETÜNK LILÁBA ÉS MEHETÜNK A P***ÁBA".

(A jól ismert Újpest-cinkelő rigmusunk ma estére alkalmazható verziója.)

A kevés lila drukker miatt félelmetesnek finoman sem nevezhető Megyeri út, eredménykényszer miatt stresszes lilák, nyugodtan készülő Kispest... mi kell még egy győzelemhez? -kérdeztük magunktól a meccs előtt.

Aztán jött a menetrend szerinti lila-fehér leoktatás, úgyhogy most szakítok visszafogottságommal és csak annyit mondok: szégyellhetjük magunkat.

Bizony, már két éve annak a kellemes márciusi délutánnak, amikor mélynövésű brászilérónk, a dallamos nevű és gepárdsebességű Diego Rigonato Rodrigues dugójával diadalmaskodtunk a Megyerin, a moralesi tavaszi hadjárat egyik ékköveként.

Némi perszonálinfó: magán a meccsen pont nem voltam jelen - ritka kivétel, erre persze hogy nyerünk. Most épp egy csúf megfázással küszködök már napok óta, a felkelés is gondot okoz, szóval kérdéses még a vasárnap - ha a párhuzamokat nézzük, ez jót jelenthet.

Még 2 nap.

Ugye azzal fejeztük be egy hete a sztorit, hogy Újpesten bizony jó lenne nyerni, mert de régen is volt már, hogy oda-vissza elkentük az orcájukat, satöbbi, satöbbi. Hát a heti történések azóta mindezt az érzést csak erősíthették bennünk: Újpesten kisebbfajta káosz van eluralkodóban, a lila köd már nem csak a kemény mag szektorából szálló füstbombákból gomolyog, de a vezetőség szemeit is kezdi megülni, legalábbis a 4 órával az MK -elődöntő előtti edzőváltás kapkodása erre utal. Nálunk viszont csend honol, ki-ki nyugalomba' és szelíden bólogat az eperfa lombja- bólogatna, ha eperfa, és nem egy sor jegenye szegélyezné a centerpályát. Szóval most, vagy soha.

Ezzel akkor most egy elemet ki is húznánk a todo-listánkról, de nyugalom, maradt még bőven adósságunk felétek. Hamarosan folytatjuk, de hétvégén úgyis Újpest, lesz téma bőven.

Napsütéses délután, otthon váró húsvéti kajaözön, ilyenkormindignyerünk effektus, és tényleg, 2:0, hm, sima ez, mint Hornyák Vendel koponyája, összegezhet az, aki csak a hírekből értesül a végkifejletről. S bár győzelem után oktalan, aki sír, mi sem ezt tesszük, csak csöndben megjegyezzük: a tegnapi délután napfénye azért bizony kissé fakónak tetszett, ez a 2:0 lehetett volna 2:2 is, igaz, 5:2 is ide, szóval csak az eredmény sima, fordulatok azért voltak. No és, az igazság az, hogy maga a meccs minden volt, csak korzókorlát mellől nyugodtan végignézhető valami nem, bizony szorultak a markok azon a piros korláton, szorult a hantai kéz a borsodis műanyagpoháron, és szorult a hurok többször is Kemi kapuja körül. De nyertünk, pont úgy, ahogy egy éve ilyenkor nyertük a meccseinket áprilisban: szenvedve, nyökögve, de azért csak.

Számítottunk a nyúltól a 3 pontra és a füles ezt meg is hozta nekünk, de ezúttal egy másik jószág is tevékeny szerepet vállalt a sikerben: az ősszel oly sokszor cinkelt Marshal Mfon (barátoknak csak Muflon) ugyanis Fehérvár után most itthon is ügyeskedett. Persze be kell vallani, nem ő volt a vasárnap késődélután elsődleges ásza, de valahogy címet is kell adni a posztnak, azt pedig most muflonisztikus tematikára húzzuk fel. Jöjjenek az osztályzatok, egy fontos győzelem behúzása után!

Notórius olvasóinknak akár ismerős is lehet posztunk címe, ugyanis 1 éve, egy Paks elleni derbi beharangját hasonló felütéssel nyitottuk meg. Mégsem ihletvesztéssel súlyosbított önismétlés hibájába estünk (illetve dehogyisnem, önismétlés, persze), inkább fennkölten úgy mondanám, stilisztikai elemként, mintegy toposzként tekintünk a Húsvét mantrázására, az ünnepre, mely minden évben visszatér, ahogy az idénynek ebben az szakaszában évről-évre visszatér a kispesti hazai győzelem. A nagy számok törvénye alapján eddig legalábbis fociszurker-éveim nagy részében állt ez az axióma - nagyon bízom benne, hogy vasárnap sem szakad meg a dicső széria.

Nos, ahogy a múltkor is írtam KisKarlóék ellen pörgetve magunkat 2011 tavaszán, a húsvéti derbik nekünk általában jól sültek-sülnek el. Akkor is, ha ez magától nem lett volna nyilvánvaló az adott bajnokságok kontextusában: volt itt pl. karcos Diósgyőr elleni sima siker egy gyenge formájú Honvédtól 13 éve, de a tavalyi Paks-verés is a helyezéseket tekintve (a 2. helyre törekvő atomerősök a kiesés elől menekülő kedvenceink ellen) azért azt sugallta, inkább roller-gyanús a meccs nekünk, mintsem viktória-esélyes. Mégis behúztuk. Mer' Húsvét, mer' hazai meccs.

Magamba néztem, és egy Waszlavik dal, valamint egy érdekes szó jutott eszembe tegnap, miután lefújták az utolsó pillanatban elbukott Videoton elleni meccset. Sufnibuhera! Ültem hazafelé a vonaton, mondatokat írogattam egy tablet képernyőjét tapicskolva, és folyton csak az járt a fejemben: Hier ist mein auto, ez az én autóm, brümm, brümm.

Ennek szellemében osztályozunk most.

Egy meccs utolsó labdaérintéséből kapott góllal kikapni eleve nem egyszerű a szurkolói léleknek. További súlyosbító körülmény, ha azt az utolsó labdaérintéses gólt egy korábbi kedvenc lövi. Mint mondjuk most, és mint mondjuk Sanyika.

Ha eltekintünk a körülményektől, akkor akár azt is mondhatjuk: Sanyi most visszavette azt a pontot, amit hasonló szituációban a Pécs ellen szerzett nekünk. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Azon a meccsen végig uralkodtunk, helyzetünk szinte csak nekünk volt, mégis a Pécs szerezte meg a vezetést, hogy utána a fölényünk még nyomasztóbb módon hatalmasodjon el rajtuk. A gólunk viszont csak nem akart jönni, és amikorra már mindenki elkönyvelte magában a vereséget, érkezett Sanyi, és nemes egyszerűséggel (már bocsánat, de) bebaszta. Az érdemtelen nulla helyett szereztünk tehát egy valamivel indokoltabb egy pontot.

Most a Videoton ellen ugyanaz az egy teljesen más érzelmeket váltott ki, hiszen közben Sanyika itthagyott bennünket, és épp a Videotont erősíti. Derekas, sőt, férfimunka lett volna a javából, ha kibírjuk végig a nyomást, és begyűjtjük a döntetlenért járó pontot. Mert ebben a meccsben ugyanúgy benne volt, ahogy egy esetleges Vidi-gól, és utána a mosoda.

Nem szokás egy posztot rögtön tippel kezdeni, de most kivételt teszek, és simán bemondom, hogy a hatnulltól a nullkettőig minden eredmény benne van egy Videoton és egy Honvéd közötti meccsben. Ahogy és amit tavasszal produkáltunk, az a hatnull felé tolja a serpenyőben úszkáló tükörtojás sárgáját a ferde gázrezsón, de az NB I sajátos káoszelmélete viszont simán kidobhat a gépből egy nullkettőt. A realitás valószínűleg a kettő között található valahol, nagyjából követve a Gauss-féle normális eloszlás függvényét.

Ennyi szól kb. mellettünk.